Most voltam először, de máris hálás vagyok a szervezőknek.
Még korábban jött szobatársam felől a kérdés, melyben valami olyasmit kérdezett, hogy szeretnék-e menni. Ekkor a számítógép és az agyam közötti, akkor éppen hermetikusan zárt csatornába valahogy mégiscsak behatolt ez a kérdés, és ennek nyomán a gondolat, inkább emlék, amikor édesanyám mondta, hogy ez bizony jó cucc. Talán emiatt is mondtam igent a kérdésre.
Aztán szombaton délben, végignetezett éjszaka után, 30-40 fokos tetőtéri szobában, iszonyatos fejfájással és hányingerrel küszködve, a hőguta szélén komolyan elgondolkoztam, hogy egyáltalán fölkeljek-e.
Mert ha felkelek, akkor már össze is kell szednem a cuccaimat, és felvonatozni Budapestre, aztán elmenni mindenféle múzeumba, egész éjszaka, amikor már valószínűleg az összeesés határán leszek.
Végül mégis felkeltem és elindultam. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen jól is döntöttem.
A koliba visszaérve letettem a táskám, majd ellenállhatatlan vágyat éreztem, mely arra késztetett, hogy leüljek az ágyra. És ha már leültem, akkor hátra is dőltem. Ennek így utólag visszatekintve nem is lehetett más kimenete, mint hogy azonnal és visszavonhatatlanul elalszom. Mikor kinyitottam a szemem, már tele volt a szoba. Egész pontosan szobatársam, fizikus ismerőse (Nóra), neki a húga (Adél), és Nóra barátja (Balázs).
Nórát már láttam párszor, szobatársam néha vele ment haza, de Balázs és Adél új arcok voltak. Balázs szintén fizikus, szimpatikus arc, Adél pedig első ránézésre az a tipikus jólnevelt, csendes, okos lány. Aki feltűnően sokat néz rám. Hm. Ideális kombináció.
Két villamosmérnök hallgatóval kiegészülve elindultunk a Moszkva térre, ott Mirjammal összefutva érkeztünk meg az Országos Meteorológiai Szolgálat főépületéhez. Szinte az egész úton beszélgettünk Adéllal. Kiderült, hogy még középiskolás, németet és franciát tanul, és a közgázra készül menni marketingesnek, de ebben még nem biztos. Szerencsére be voltunk jelentve az OMSZ-hez, így pár perces várakozás után bejutottunk.
Bent mindenféle csuda műszer (mikrobarográf, anemográf, fotoregisztráló, higrométer, csapadékmérő, és még sorolhatnám*) volt kiállítva, kinyomtatva, kivetítve, de ami még csodálatosabb volt, az Adél és közem alakult ki. Amikor még csak az intézet bemutatkozásánál tartottunk, az asztal alatt ismerkedtek meg kezeink. Azonban a tévéstúdió bejárása és a blueboxos felvételek elkészítése után, az előrejelzések készítésének magyarázása közben, részben az ülőhelyek hiánya miatt már mindketten a földön kucorogtunk, szorosan összesimulva, néha ide-oda simogatózva. Talán mondanom se kell, hogy nem tudnám elmondani, hogy is készül egy előrejelzés :)
Bevégezve a meteorológiát, a Vár felé vettük az irányt. Azaz még az OMSZ kapujánál Adélra rájött valami átkozott hányingeres rosszullét. Többek között ez volt az ok, amiért a szardíniáskonzervre emlékeztető várbusz helyett a lassabb, de kényelmesebb Adidas-buszt választottuk.
Felérve hatalmas tömeg fogadott, nem is csodálkoztunk, hiszen jópár múzeum és egyéb látványosság van a Várban, ami miatt más napokon is megéri feljönni, amit az irdatlan mennyiségű turistabusz is alátámasztott. A panoráma mellett a Hunyadi-kiállítás volt a fő úticélunk, kisebb bolyongás után meg is találtuk az épületet.
A bejutás gond nélkül zajlott, bár a fegyveres biztonsági őrök nyomatékosították a hely komoly szellemét. Bent megcsodáltuk Mátyás palástját, egy oszlopfőt a palotájából, jónéhány kódexet szép nagy pecsétekkel, emlékérmeket, térképeket, alaprajzokat, amikor Adél megint rosszul lett.
Természetesen kérdés sem férhetett hozzá, hogy én fogok kimenni vele, és ebben csak elenyésző szerepet játszott a történelem iránti közönyöm. Kint megkerestük a tömeg vándorlási csapásaitól legmesszebb levő lépcsőt, és leültünk pihenni. Pihenés közben meg mit lehetne csinálni, hát beszélgettünk.
Kiderült, hogy Adél szülei nem igazán engedik el sehova, így Szigetre és evezni sem biztos, hogy érdemes meghívnom. Azért majd még meglátjuk. (Más kérdés, hogy az eddigi kapcsolataimból interpolálva mire eljön a július vége, már látni sem fogjuk egymást. Bárcsak ne így lenne...) A zenére terelve a szót sikerült alaposan meglepődnöm. Ugyanis a jólnevelt, visszafogott kislány a hörgős metálzenét komálja. És az se nagy baj, ha északról jön. Persze nem volt baj, sőt. Csak kicsit nagyon meglepődtem. Mintha beleharapnék egy almába, és kiderülne, hogy marcipánból van. Amikor megadtam neki a telefonszámomat, akkor jött a következő meglepetés: a háttérképei menütől függően tigris, sárkány, marihuána. Hű. Ha ezt a lányt egyszer elengedik a szülei, és megvalósítja önmagát, akkor saccperkábé bőrkabátos, motoros metálgirl lesz belőle. És marketinges, amihez meg ugye hozzá tartozik az enyhe tudatmódosítás is. Aztán az ölelés szorosabb lett, majd megtörtént az első csók. Ismertségünk kábé ötödik-hatodik órájában. Ennyire vonzó lennék? Vagy csak Adél vágyott már nagyon egy kapcsolatra? Mondjuk, a későbbi beszélgetések alapján neki sem jutott több a szerelemből, mint nekem. Azaz teljesen érthető. Na jó, nőkkel kapcsolatban a "teljesen érthető" elég relatív meghatározás.
A többiek pár másodperccel utánunk jöttek ki, legalábbis a relatív időmértékem szerint :) Elindultunk hát lefelé a Várból, inkább gyakrabban, mint ritkán megálltunk, hogy Andris hadd próbálja ki százhuszonnegyedszer is vadiúj fényképezőgépét, majd átsétáltunk a kivilágított, éjjeli Duna felett húzódó Lánchídon. Alattunk a sötét selyemcsíkra hajazó folyón lomhán úsztak el a színes fényekkel kivilágított hajók, a szemközti partról a többmilliárdos hotelpaloták fényei tükröződtek a vízen, dél felől pedig a majdnem teli Hold sápadt ezüstkorongja lebegett a fekete bársonyégen a gyémántcsillagok között. (Aki eddig azt hitte, hogy van ízlésem, azt szeretném megnyugtatni, hogy ez csak stílusgyakorlat volt)
Utunk a Magyar Nemzeti Bank látogatói központjába vezetett, immár Nóra és Balázs nélkül, mivel Balázs nem kimondottan rajongott az aranytömb-emelgetés gondolatáért. Így viszont ránk hárult a feladat, hogy Adélt még emberi időben (volt ez fél egy körül) visszajuttassuk Nóra lakására. A dolog egyetlen nagyobb bökkenője az volt, hogy Adél egyáltalán nem volt ismerős Pesten, én meg szinte csak a Vásárhelyi-Terminus útvonalon mozogtam.
Az MNB épületébe viszont az ajtón álló marcona, ám barátságos őrök tájékoztatása szerint már nem mehettünk be, tekintettel a korai zárásra. Fcuk. Na mindegy. További útvonaltervezés és mellesleg lábpihentetés céljából a közeli park játszóterén foglaltunk helyet. Bár a padon csak 4 embernek volt hely, mi meg 5-en voltunk. De hát azért vagyunk/leszünk mérnökök, hogy megoldjuk. Jani máris ugrott, és a homokozó közepén rugóra szerelt kakasra ugrott, mintegy második gyerekkor címszó alatt, majd ezt a remek alkalmat kihasználva Andris kipróbálta a fényképezőgépét. Egészen pontosan hatszáznyolcvannegyedszer, hatszáznyolcvanötödször és hatszáznyolcvanhatodszor.
Így csak hárman maradtunk a padon, ám gondoltunk a többiekre is, hátha le akarnak ülni, és Adél az ölemben foglalt helyet. Aminek, attól tartok, érezhetően örültem is. Mikor végre oda jutottunk, hogy beszélhetünk a továbbiakról is, már igencsak későre járt, így Adél felvetette, hogy menjünk az Unicum-gyár felé. Azt hiszem, egy emberként rökönyödtünk meg, hiszen ha valamit, akkor ezt nem néztük volna ki belőle. Majd gyorsan hozzátette, hogy azért, mert attól nem messze lakik.
Jani és Andris inkább visszaindultak a kollégiumba, nekem sem volt túl sok kedvem az ivászathoz, pláne nem Unicummal. Futi felajánlotta, hogy elkísér minket. Úgy látszik, nem tiltakoztam eléggé, mert végül velünk jött. Az ingyenes múzeumbusszal mentünk, hárman ismét két helyet foglalva. Majd a célnál leszálltunk, Nóra lakásánál pedig végre sikerült a liftben kettesben maradnom Adéllal egy gyors búcsúcsók erejéig. Hiába, ezek a mai liftek gyorsak, és még véletlenül sem állnak meg két emelet között :)
A hazaút különösebb események nélkül telt. Na jó, az talán említést érdemel, hogy gyalog tettük meg az utat. De nem volt hosszú. Aztán gyors gyros az Ekerben, majd visszafelé begyűjtöttünk egy lomtalanított TV-ből egy nagyfesztrafót. És még a portás sem kötött belénk, hogy mit keresünk hajnali háromkor a bejáratnál egy ökölnyi, koszos, fekete dobozzal, amiből drótok lógnak ki.
Adéllal azóta msn-en tartjuk (francot, építjük) a kapcsolatot, és már nagyon várom a hétvégét, hogy leutazzak Székesfehérvárra. Hiába, olybá tűnik, hogy a lányokhoz bizony utaznom kell :) De hát ennyit azért megér néhány kellemes óra...
*: Sorolhatnám, de több eredeti műszernév nem jut az eszembe. Viszont ilyeneket, hogy alterográf, tachiométer, periboregiszter, ilyeneket bármikor és tetszőleges mennyiségben ki tudok találni :) (Na jó, latin szavakhoz a wikiquote jó forrást kínál.)
Utolsó kommentek