Hm. Lassan 22 napja, hogy utoljára íram valamit. És ez nem jó. Úgyhogy most írok valamit :P
Szóval kezdjük egy magyarázkodással, avagy miért is nem írtam 22 napig semmit. A legutolsó bejegyzés ugye egy nosztalgikus, visszaemlékezős történet életrajzi alapokra helyezve. Emlékszem, még augusztus ötödikén írtam, azaz másoltam be, amikor hazaértem az Impulzus szerkesztőségének átköltöztetéséből. És másnap, azaz hatodikán mentem a Balatonra, szerkesztőségi táborba. Akkor már tudtam, hogy kapok ingyenjegyet a Szigetre, és ha jól emlékszem, már meg is hirdettem a régebbi jegyemet. Merthogy az ismerősök valahogy nem kaptak a lehetőségen. Pedig ha Adéllal lettem volna kint...
Na de vissza a tények mezejére, Impulzus táborban megtanultam, hogy a Balaton partvidékén kétféle őshonos élőlény tanyázik. Az első a szúnyog, amit úgy célszerű keresni, hogy az ember estefelé kimegy a stégre, és azok a nagy, barna, zümmögő felhők, amik körülötte repkednek, azok például szúnyogok. És az ember már szinte látja a lelki szemei előtt, ahogy a szúnyogfelhő egyszercsak megindul, nekiszáll az embernek, majd amikor leszáll róla, már csak a csontváza marad a stégen, amit meg reggelre elhordanak a hattyúk meg a kacsák. A másik őshonos állatfaj a szúnyogokon hízó pókok csoportja. Van bőven szúnyog, ergo a pókpopuláció is példás mértékűre nőtt, mind az összlétszámot, mind az egyes egyedek méretét tekintve. A velük való optikai kontaktus is elég volt ahhoz, hogy felismerjem, minden eddigi, azaz addigi tévhitem és elképzelésem ellenére a mérsékelt arachnofóbiám a békés, azaz relatíve pókmentes évek során korántsem múlt el, csak a megfelelő, azaz az ingerküszöböt átlépő pókók hiánya miatt egyfajta szuszpenzált animációba kényszerült, ahonnan a balatonlellei egyetemi üdülő nekünk kirendelt épületének folyosóján tanyát verő mintegy másfél tucat kétcentis egyed hatására felébredt, tompa, de kellemetlen szorongást, enyhe diszkomfortérzetet, ezenfelül sürgős távozni vágyást keltve bennem, amin cseppet sem segített azon kedves kollégám tanácsa, mely szerint ne aludjak nyitott szájjal, mert a végén még bele talál mászni egy a számba. De ha leszámítjuk az élővilágot és a menzai étkezéseket, akkor egész kellemes volt a táborozás. A lellei borhétről meg kiderült, hogy a német turisták miatt csinálják az egészet azok a borászok, akik máshol rendes körülmények között nem tudnák eladni a borukat. Na, a többi az tényleg jó volt. Mármint minden más. Aztán az utolsó napról kénytelen voltam ellógni, mert kezdődött az az esemény, amire egész évben vártam: a Sziget.
Erre egy külön cikket tartogatok, úgyhogy legyen elég annyi, hogy az is jó volt.
Aztán voltam Adélnál, ahol sikerült magunkra haragítanunk a kedves szülőket, így most bizonytalan ideig szünetel a kapcsolatunk fizikai része... Majd rövid (egynapos) látogatást tettem szeretett gólyatáborunkban, ahol kipróbáltam magam ördöglakatos játszatóként, szerintem több, mint kevesebb sikerrel. Ez már 21-én volt, azaz pontosan aznap, amikor immár két hónapossá lépett elő a kapcsolatunk. Ami alatt hatszor találkoztunk személyesen. Azt hiszem, ez kimeríti a távkapcsolat fogalmát... De a lényeg az, hogy kitartunk egymás mellett (csak pont ez a gond, hogy nem vagyunk egymás mellett). És majd egyszer eljön az az idő, amikor már senki nem szól bele, hogy mikor és hol találkzounk és ott mit is csinálunk. Csak olyan lassan jön...
Ma reggel megnéztem a napkeltét. Nem, nem a tévében, olyat ritkán szoktam. Azaz pont nem szoktam. Élőben néztem inkább, méghozzá a háztetőnkről. Adéllal beszélgetve eszembe jutott, hogy milyen régen másztam már ki a tetőre, úgyhogy megragadtam az alkalmat, amit a pirosló aljú felhők mutattak, és a kémény tövében fekve néztem végig, ahogy a tízemeletesek mögül előkúszik a Nap. És közben a Hold hajszálvékony sarlója egyre halványul, míg a végén már meg sem lehet találni egy felhő mellett. Na, csak hogy valami szépet is írjak :)
Amint lesz rá elég időm, majd összeírok valamit a Szigetről, márcsak azért is, mert elég sok mondanivalóm van vele kapcsolatban, szóval stay tuned, most már lesz többé-kevésbé rendszeres update, minthogy véget ért a nyár... sajnos. De hát ha valaki így teletömi a nyarát, mint én, az ne csodálkozzon, ha egyszer csak ráteszi a kezét a vállára az ősz.
Na mindegy, örüljünk annak, ami jó volt, (márpedig sok ilyen volt) meg annak ami most jó, meg annak, ami jó lesz ;) A többit meg felejtsük el. Na, mentem. Igen, aludni. Neszójjábe.
Utolsó kommentek