Pontosan az, ami a címben van, szép, barokk stílusú körmondatokkal. Mert én így szeretek írni.
Van a házunk, aminek (el nem ítélhető módon) van teteje. Amire időnként esik az eső. Ennek a problémának az elhárítására találta fel az emberiség az (dobpergés) ereszcsatornát (!). Igenám, de a mi házunknál az egyik ereszcsatorna vége a házfal tövében végződik. Így a rajta lefolyó víz a kapu előtt, a telken belül gyűlik össze. Lenne ugyan ennek a víznek az elvezetésére egy csatorna, ami a kocsibehajtó alatt lenne hivatott elvezetni a tengerré duzzadt és a hazaérkezést izgalmas mocsárjárássá változtató víztömeget, de ez általában el van tömődve. Így hát édesapám kitalálta, hogy építeni kell egy rendes lefolyót a víznek. De akkor már egy gyűjtőtartállyal egybeépítve. Hogy miért kellett a tartály, azt már nem tudjuk meg soha.
Első lépés volt ugye a műveleti terület meghatározása, azaz a telekről kivezető fő szennyvízcsatorna feltérképezése. Amiről annyit tudtunk, hogy hol van az a pont, ahol a városi gyűjtőcsatornába siet beléje, mint a gyermek anyja kebelére. Meg tudtuk, hogy hol indul el, azaz hol van az épületből kijövő szennyvízcsatorna. Na meg sejtettük, hogy a keresett cső egyenes. Így már elvileg nem volt nehéz a cső megtalálása, de azért könnyű sem. Apám így egyik délelőtt egy cirka hatméteres bot végére tűzött piros ruhát lóbált a Pannon Kőpark épülete előtt (ahol a keresett cső egyik vége van), én egy létrán egyensúlyoztam, hogy kijelöljem az ásási pontot, öcsém meg a másik ismert ponton állt, és engem próbált úgy irányítani jobbra-balra, hogy a fejem fedésbe kerüljön a szomszéd kerítése fölött kilátszó piros ronggyal.
Ekkor jött magának a csőnek a felkutatása. Amit az tett érdekessé, hogy a talaj -15 és -60 centiméter között tele volt a) egy óriási fenyőfa alkarnyi gyökereivel, b) ökölnyi kődarabokkal c) törött üvegcserepekkel. Szerencsére a kívánt mélység mintegy másfél méter volt, így az alsó egy méteren már homokban ástunk. Végül meglett a hőn áhított csatorna, így át is léphettünk a művelet harmadik fázisába.
Ez volt maga a betonozás, ami ugye azzal kezdődik, hogy apám rendel pár köbméter sódert, amit leöntenek az autóbejáróra, illetve a gondosan karbantartott fűre. Cement akadt valahonnan, víz meg ugye volt bőven. Már csak a betonkeverő hiányzott, ami kábé velem egykorú házi barkácsolmány lehet, ennek megfelelő műszaki paraméterekkel, amit az elmúlt években az súlyosbított, hogy egyetlen fóliával letakarva vészelt át az udvar egyik félreeső sarkában pár telet, ugyanannyi nyarat meg néhány generációnyi darazsat. Szóval ezt a tákolmányt kellett a műveleti zónába juttatni. Szerencsére voltak kerekei, amik még ráadásul forogtak is, de azok tengelyig süllyedtek az (akkor éppen csurom vizes) anyaföldbe. (Az elmúlt napok nagy esőzései tették indokolttá és főként sürgőssé a munka elvégzését.)
Jelentéktelen epizód, a lényeg, hogy ott volt a "műszer" a rendeltetési helyén, elhanyagolható mennyiségű szenvedés után (amiről akkor még azt hittük, hogy sok, de a következő események meggyőztek ennek az ellenkezőjéről). A vízutánpótlást a szeméttároló konténerrel (kuka) oldottuk meg, amit a kerti slag töltött fel vízzel. A betont erősítendő a helyszínre hordtunk pár ölnyi, lakótelepi felújításból szerzett ablaktábla keretéről származó záróvasat is. (De hogy mi szükség volt vasbetonból csinálni a vízgyűjtő ciszternát, azt máig nem tudom, és sejtésem szerint nem is fogom megtudni.)
Egy sarokcsiszoló is előkerült, de előrelátó módon a csatorna felvágása előtt apám elrendelte a ház összes vízforrásának egyidejű megnyitását, kombinálva a már korábban felhalmozott vízkészletek (WC-tartály, vízcsap) kiürítésével. Ez már magában kisebb galibát okozott, mivel a felső szinten a fürdőben folyik össze a felső szint szennyvize, méghozzá egy nyitott tetejű csatlakozási pontban. Ez a pont volt az, ahol feltorlódott a WC, a zuhanyzó és a vízcsap által létrehozott "forgalom", és felszínre tört az árvíz. Szerencsére a probléma átmeneti jellegű volt csak, így figyelmünket az immáron tiszta csatorna felnyitásának szentelhettük.
Ami valóban tiszta volt, minden előzetes balsejtelmünket megcáfolandó. A ciszterna falát, mint öntőformát egy műanyag cső képezte, mely mintegy fél méter átmérőjű és két méter hosszú volt. Elhelyeztük, majd öntöttük rá a betont jókedvvel-bőséggel. Amíg csak ki nem ürült a keverő. (Ami ipari méretűnek készült, egyik kőműves ismerősünkre már megpróbáltuk egyszer rásózni és azzal adta vissza, hogy ez neki túl nagy, mert igaz, hogy főállásban betonozik, de azért ez a méret túlzás.)
Ekkor vettük észre, hogy a tervezett csatlakozási pont, ahol a második elvezetőcsatorna (ami a kapu elöl gyűjtené a vizet) találná el a ciszternát, az már jóval a folyékony beton szintje alatt van. De úgy 30 centivel. Meg aztán az is felmerült, hogy a cső, ami formaként szolgált, az még valamikor jó lehetne valamire, így célszerű lenne kiszedni. Igen ám, de ha túl korán szedjük ki, akkor a kiszedés során a még folyékony beton elönti a szennyvízcsatornát (amitől nem csak, hogy az egész projekt veszítené értelmét, de a házunkat is átminősítené emésztőgödrösre), ha meg későn, akkor a megkötött beton nem engedi el a csövet. Gyors telefon az említett kőműves mesternek, aki szerint amíg a csövet lehet mozgatni, addig nem szabad kiszedni, ha már nem mozog, akkor jó a beton, és kiszedhető a cső. Amivel ugye meg voltunk áldva, de hát a mestert megkérdőjelezni nem lehet... Finoman utaltam rá, hogy a csőből kilógó kábé 10-20 centi nem biztosít kellő fogást ahhoz, hogy kiemeljük, mire apám térült-fordult, és előállt egy állítólag 3 tonnát bíró autóemelővel. Amivel csak az volt a gond, hogy azt az emelendő tárgy alá kellett betenni. Semmi gond, apám fantáziája határtalan, majd szerelünk a csőre egy bilincset, amihez kötözünk jó sok spárgát, amit már lehet emelni alulról. Figyelmeztetésem, mi szerint a bilincs elkészítése mintegy kétszer annyi idő lenne mint amennyi a beton megkötéséhez szükséges, szerencsére célt ért, így erről letettünk. A következő gond ott tűnt fel, hogy a cső alsó részén is volt egy kiszélesedő rész, és így a folyékony betonból (azaz már akkor) sem lehetett volna kihúzni. A következő ötlet, ami abból állt volna, hogy a sarokcsiszolót egy seprűnyél végére kötözzük és így lenyújtva a bekapcsolt szerszámot, a kiszélesedés felett körben elvágjuk azt a csövet (1 cm falvastagságú PVC cső), ami a még lekvár állagú betont tartja, hála az égieknek annyira életképtelennek bizonyult már apám fejében is, hogy csak a megemlítéséig jutott el.
Így hát annyiban maradtunk, hogy a kilógó 30 centit vágjuk le, aztán viszlát. A munka többi részét szerencsére távollétem alatt (éljen soká a seniortábor :) intézték, nagyapám segítségével (aki mellett valószínűleg apám érezte át mindazt, amit én most itt leírtam).
Utolsó kommentek